Kamilla: Amilyen gyorsan jött, úgy múlt el az ősz. Azon kaptam magam, hogy a naptár már mindjárt október végénél jár. Igazán jól beilleszkedtem az új munkahelyemen, és minden nap örömmel mentem dolgozni. Vittem a két osztályomat és helyettesítettem a 11. a-ban. Kicsit tartottam a feladattól, de minden félelmem alaptalannak bizonyult. Először persze mindegyik csoport próbálkozott, de miután elmondtam a szabályokat és felvázoltam hogyan szeretném tartani az óráimat, rájöttek, hogy velem nem lehet játszani. Próbáltam szigorú, de kedves is lenni egyszerre, akihez bizalommal fordulhattak, ha baj van. Nem akartam az a tanár lenni, aki csak leadja a száraz anyagot és nem foglalkozik a diákjai lelki világával. A három osztály közül azonban mégis Maja gyerekeit szerettem a legjobban, ahol magasak a tanulmányi átlagok és a gyerekek többsége értelmiségi családból származott. Egyik nap éppen ebédelni indultam, amikor a folyosón megláttam egy göndör hajú fiút, aki a kezébe temeti a fejét. Egyből felismertem, hogy Noel az, aki barátnőm osztályába jár. Kicsit tétováztam, hiszen nem tudtam, mit kellene tennem. Noel nagyon jó modorú és intelligens fiú, aki bár nem jeleskedik annyira az angolban, nagyon szorgalmas. Szerettem volna mellé ülni, de valami visszatartott. Sokszor, amikor bementem hozzájuk és belenéztem aranybarna szemeibe, elfogott valami különleges érzés, amit sehova nem tudtam tenni. Magam is furcsálltam. Nem akartam elveszíteni a fejem és mindig, mikor felszólítottam, igyekeztem komoly arcot vágni. Noel továbbra is szomorúan ült a padon, de már a telefonját babrálta. Vettem egy nagy levegőt, és mellé léptem.
- Szia. Valami gond van?- Kérdeztem kedvesen és ő rám emelte szemeit.
- Nem, minden rendben.
- Én nem úgy látom, bár ha nem szeretnél róla beszélni, akkor nem kell. Megértem, hogy nem akarod pont nekem kiönteni a szíved, csak rossz volt így látni téged és gondoltam, megpróbálok segíteni.
- Tudja, az az igazság, hogy a legjobb barátom szemet vetett a másik legjobb barátomra. – Darálta, és én nem tudtam hova tenni a szavait. Mikor látta az értetlenkedést az arcomon, folytatta. - Van egy haverom, Ákos, biztos ismeri.
- Igen, ő az, aki folyamatosan buta viccekkel próbál beleszólni az órámba, és folyamatosan eltereli a többiek figyelmét.
- Igen, és van egy lány barátom, Kitti, aki mellett ülök. Ákos szinte minden lánnyal kikezdett már az osztályban. Most elhatározta, hogy Kitti lesz a következő. Érti? De én nem akarom, hogy sérüljön. Mert ő olyan kedves és okos lány, de ha az ilyen Ákosfélék megpróbálnak közeledni hozzá, akkor könnyen bedől nekik. Ismerem már, mint a tenyeremet. Nem tudom, hogy mit tegyek anélkül, hogy ne érezze egyik se, hogy bele akarok szólni az életükbe.
- Ez elég bonyolult. - Ültem le mellé. - De miért gondolod, hogy Ákos csak játszana Kittivel?
- Mert ismerem őt. Tudom, hogy milyen, és Kitti nem ezt érdemli.
- Mi van, ha a barátod most komolyan gondolja? - Kérdeztem mire felnevetett.
- Ákos sosem gondolja komolyan. Egyetlen lánnyal sem! - Mérgelődött és tudtam, hogy ez komoly dolog. - Csakis az a jó neki, ha minél több csajt gerincre vághat. Kittivel nem akarom, hogy ez legyen.
- Szereted őt? - Tettem fel a kérdést, és magam sem tudom miért, de féltem a válaszától.
- Igen, nagyon szeretem. - Bólintott. - Sokkal több nekem, mint egy egyszerű barát. Mindig mellettem volt és mellettem is lesz.
- Akkor ezt vele tárgyald meg. Sajnálom Noel, de nem tudok segíteni. - Álltam fel és éreztem, hogy eléggé goromba hangnemet ütöttem meg. Már majdnem a lépcsőfordulóhoz értem, mikor utánam szólt.
- Tanárnő! Mikor jön hozzánk legközelebb? – Érdeklődött. Felé fordultam és felnéztem rá. Így állva sokkal jobban kivehető volt a magasság különbség. Persze az én 165cm-emet nem nehéz felülmúlni. - A héten még nem is volt.
- Még nem tudom, ez nem tőlem függ. Ne haragudj, most mennem kell.
- De ugye hamarosan? - Nyúlt a kezem után majd maga felé fordított. Az érintés szinte villámcsapásként ért, és valamiért az egész testemet átjárta a fura borzongás. Arcom azonnal vörösbe váltott át, amit ő is észrevett. Mikor ráeszmélt, hogy mit is csinált, gyorsan elengedte a kezem.
- Bocsánat, én csak...
- Semmi baj Noel, de tényleg nem tudom. Most pedig dolgom van. - Mondtam, majd kikerülve őt otthagytam. Az ebédlőbe mentem, és folyamatosan korholtam magam, amiért ennyire zavarba jöttem egy kisfiú érintésétől. Hiszen Noel nem volt más, mint egy tizenhét éves kamasz, akinek a barátai szerelmi élete, és az iskolai dolgozatok voltak a fő problémái.
Másnap volt Csongor születésnapja, amitől egész nap jó kedvem volt. Már jó egy hete készültem a jeles alkalomra és alig vártam, hogy leteljen a munkaidőm és szaladhassak haza, romantikus vacsorát főzni. Az egyik lyukasórámon felszaladtam a könyvtárba, hogy az egyik szakkönyv után nézzek, mikor megcsörrent a telefonom és örömmel láttam, hogy Csongor hív.
- Szia, Drágám! Megkaptad a szülinapi üzenetem? Hogy tetszett? Mikor érsz haza?
- Kami, éppen ezért hívlak. Sajnos úgy alakult, hogy nem tudok, ma hazamenni. Csak vasárnap érkezek.
- De miért? Hiszen megbeszéltük és annyi mindent terveztünk a hétvégére.
- Igen, de az egyik fejes, akivel tárgyalnom kell, nem ér rá. Ne haragudj! Hidd el, én sem munkával akartam tölteni a születésnapomat.
- Csongor kérlek, annyira rég voltunk már együtt egy egész hétvégét.
- Igen, tudom, de hidd el ez a cég a mi vállalatunk jövője, és ha rossz hírekkel érkezek haza, talán még ki is rúgnak. Szerelmem, értsd meg, nekem sem könnyű.
- Kérlek, gyere haza! Annyira hiányzol és már nem láttalak lassan egy hete. Tudod mennyire rossz az üres lakásba hazamenni miden egyes nap?
- Nekem sem olyan jó idegen helyen, elhiheted.
- Persze!
- Nézd, ha ez sikerül, megígérem, hogy elmegyünk valamerre az őszi szünetben oké? Akár külföldre is, csak válaszd ki, hova akarsz utazni
- Nekem nem kell külföldi út. Nekem csak az kell, hogy veled legyek... itthon! - Mondtam és kicsordult szememből a könny. Hálát adtam, hogy csak én vagyok egyedül a könyvtárban, és senki sem látja a kiborulásomat.
- Kamilla, most mennem kell, de vasárnap együtt leszünk. Ez a pár nap már nem számít. Rendben?
- Jó, nem érdekes. - Válaszoltam majd letöröltem a könnyeimet, és lerogytam egy székre. Szomorú és csalódott voltam egyszerre. Miért van az, hogy ha a munkámban jól teljesítek, a magánéletem válik katasztrófává? Gondolatmenetemet az éppen belépő Maja szakította meg, aki azonnal levette, hogy valami nem oké. Amikor elmeséltem neki a gondjaimat, előállt egy ötlettel.
- Mit szólnál hozzá, ha ma bulizni mennénk?
- Tessék? - Csodálkoztam rá.
- Bulizni! Amióta itt vagy még sehol sem voltál, és a városban rengeteg a szórakozóhely. Rád fér már egy kis kikapcsolódás. Tudom, hogy mennyit dolgozol, és erről nem csak én vélekedek így, hanem a főnökség is.
- Komolyan mondod? - Csillant fel a szemem.
- Igen, a napokban hallottam, hogy az igazgató nagyban ecseteli a szakmai tudásodat.
- Basszus ezt miért csak most mondod nekem?- Álltam fel és azonnal elmúlt a rossz kedvem.
- Mert elfelejtettem. - Nézett rám bűnbánóan. - De akkor benne vagy egy nagy buliban ma este?
- Igen. – Helyeseltem.
Amikor letelt a munkaidőm gyorsan bevásároltam, és készülődni kezdtem. Illatos fürdőt vettem, majd kiválasztottam egy mélyen dekoltált sötétkék ruhát. Csongor sosem szerette, ha ilyeneket hordok, de mivel most nem volt velem, így nem érdekelt. Maja este nyolc körül jött értem taxival, ami egy helyi szórakozóhelyre fuvarozott minket. Mikor beértünk, Maja azonnal a pult felé indult és mindkettőnknek rendelt egy-egy koktélt
- Még sosem voltam itt. - Néztem körbe a termen. Tele voltak a boxok, és a táncparketten egy tűt sem lehetett volna leejteni.
- Én elég sokat járok ide a barátnőimmel. Örülök, hogy végre téged is el tudtalak csalni.
- Pedig ma este nem itt kéne lennem. - Néztem rá szomorúan.
- Ugyan, felejtsd el most Csongort, és nézz körbe. Mennyi jó pasi! - Mosolygott kacéran.
- Neked nem tűnt fel, hogy milyen fiatalok? - Pillantottam oda az egyik asztalhoz, ahol körülbelül húsz év körüli fiatalok ültek.
- Na és? Gyere, üljünk le, ott van egy szabad asztal. – Kézen fogott, és az egyetlen szabad boksz felé húzott.
- Nincs kedved táncolni? – Kérdezte.
- De van. – Önfeledten táncoltunk, tekertük a csípőnket és élveztük a zene ütemét. Semmi nem érdekelt, csak az, hogy végre jól érzem magam. Mikor leültünk Csongort is próbáltam hívni, de természetesen nem vette fel.
- Hagyd már, biztos alszik, hogy kipihent legyen a nagy megbeszélésre. - Húzta el a száját barátnőm és kikapcsolta a mobilomat. – Inkább menjünk vissza a parkettre.
- Jó, igazad van. – Bólintottam. Tánc közben egyszer csak ismerős arcokat vettem észre. A szívem akaratlanul is kalapálni kezdett, ahogy a társaság középpontjában ülő fiúra néztem. Magas alakján fantasztikusan állt az ing, aranybarna szemei pedig örömtől csillogott, ahogy a barátaival nevetgélt. Szinte kényszeríteni kellett magamat, hogy ne bámuljam őt.
- Maja, itt van az osztályod! - Mondtam neki kétségbeesett hangon.
- Igazán? Ez nagyon jó. - Szólt - Mi lenne, ha meglepnénk őket? Melyik asztalnál ülnek?
- Szerinted ez jó ötlet? – kérdeztem, ő a válaszomat meg sem várva elindult megkeresni imádott osztályát.
- A gyerekeknek látni kell, hogy nem vagyok egy begyöpesedett nő. Azt kell látni, hogy igenis szeretem élvezni a dolgokat, és lépést tartok a fiatalsággal. Ó, ott vannak. - Mosolygott és a kis csapat asztalához indult. Noelon kívül Kitti, Ákos, Anita és még pár gyerek ült, akik más osztályokból voltak ismerősök.
- Sziasztok, drágáim! - Köszönt nekik, mire a társaság meglepődött arccal meredt ránk.
- Tanárnő! Maga meg mit keres itt? - Bukott ki Ákosból a kérdés, és jeges kék szemeiből jól látható csodálkozást olvashattam ki.
- Drágáim, mi is járunk bulizni, nem igaz, Kamilla? - Nézett rám, és én nem tudtam mit kéne felelnem. Egy csapat tizenéves gyerek előtt álltam és reméltem, hogy nem tartanak minket szánalmasnak. Újra Noelre néztem. Valami furcsa fényt láttam meg aranybarna szemében. Végigmért és úgy láttam, tetszik neki a látvány. Félénken eleresztettem felé egy mosolyt, majd mivel Maja újra csak nyaggatott, így szóltam.
- Igen, így igaz. Egy kicsit mi is kiengedjük a fáradt gőzt.
- Azt hittem maguk csak olvasni meg tévét nézni szoktak. - Hallottam Anita hangját.
- Vagy kötögetni! - Röhögött fel Ákos.
- Kisfiam, ne akard megtudni miket szoktam még csinálni! - Hajolt felé barátnőm, és így jól láthatóvá vált mély dekoltázsa. Ákos zavarában nyelt egy nagyot, amin mindenki jót nevetett. - De úgy látom üresek a poharaitok! Mit isztok?
- Én semmit. - Szólt Kitti, de a többiek már sorolták is az italokat.
- Majd én hozom. - Pattant fel Noel. Mivel eléggé sokan voltunk tudtam, hogy a fiú nem tudja egyedül odahozni az italokat.
- Segítsek? - Kérdeztem.
- Ha szeretne. - Vont vállat, én pedig követtem őt a pult felé.
Szia! Tetszik az írásod, jó a téma, figyelemfelkeltő, Noel pedig máris szimpatikus. :) Annyi kis észrevételem lenne, hogy valamikor a párbeszédek között nincs átvezető szöveg (mondjuk itt ez esetben a telefonbeszélgetésnél), tehát csak a dialógus megy folyamatosan, közben nem tudjuk, hogy mi zajlik le a szereplők fejében, stb., így az az érzésem, mintha siettetni akarnád a dolgokat. De ez lehet, csak nekem tűnik így, ez csak egy észrevétel. :)
VálaszTörlésCsak így tovább, kíváncsi vagyok a folytatásra! ^_^
De aranyos vagy, köszönöm szépen :). Igyekszek figyelni erre is a következőbe. Siettetni pedig semmi képen nem akarom, hiszen nem volna jó, ha egy- két rész alatt jönnének össze a szereplők :).
VálaszTörlés